Szükségem van egy kis összegzésre, ezt már hosszabb ideje érzem. Valamennyire végiggondolni, hogy mi is történt velünk az elmúlt években. Erre most is alkalmas vagyok, mert a Pipolphen nem tompít le agyilag, csak lelassít, de közben teljesen tiszta maradtam.
Tudom, hogy az önbeteljesítő jóslat egy létező jelenség, de én már nagyon az elején sejtettem, hogy velem valami gond van. És lett is... 30 voltam akkor, 35 éves kor alatt az orvosok egy év védekezés nélküli gyerektelenségig nem is szeretnek meddőségről beszélni, kedvesen (vagy kevésbé kedvesen) hazaküldik a pácienseket azzal, hogy nyugodjanak meg, nincs velük semmi gond (nyilván bármiféle érdemi vizsgálat nélkül). Ez, azok kívül, hogy az orvosoknak kényelmes, szerintem egy baromság. Ha nyilvánvalóan valami nem oké, akkor tökmindegy, hogy két hónapja nem oké, vagy egy éve nem oké. Nálam a fogamzásgátló abbahagyása után a durva hajhullás és az összevissza ciklus voltak ezek az intő jelek. Az, hogy hízásra hajlamos voltam, már nem volt újdonság, mert mindig is az voltam.
Ezekkel a tünetekkel az ember minimális netes kutatás után belebotlik az inzulinrezisztenciába/PCOS-be, és abba, hogy melyik rendelő kb. az egyetlen az országban, ahol az embert komolyan veszik ilyen problémákkal. Nagyon durva, de a magán egészségügyben az azóta eltelt három évben sem hallottam komolyabb fejlődésről ilyen téren. Szóval, az ember ilyenkor el tud kocogni az M. rendelőbe, és nagyjából ennyi, más választása nem nagyon van. Én is így tettem.
Az inzulinrezisztencia megállapításához az FSH, LH, ösztradiol, prolaktin, progeszteron és tesztoszteron hormonok szintjét vizsgálja az endokrinológus, és megcsináltat egy hárompontos glükóz- és inzulinterheléses vizsgálatot. Ez azt jelenti, hogy vért vesznek az embertől, megiszik 75 g cukrot vízben feloldva (vááááááááááá :( ), majd egy és két óra múlva újabb vérvétel következik. Állítólag egy teljesen egészséges, nem inzulinrezisztens embernél két óra alatt a bevitt cukorlöket ellenére is a glükóz és az inzulin értéke is visszaáll nagyjából arra a szintre, mint amennyi az éhgyomri volt. Ha a cukor rendben van, de az inzulin már elszáll, vagyis két óra alatt nem tud visszamenni az éhgyomri értékhez közel (esetleg meg sem tudja közelíteni azt), az az inzulinrezisztencia.
Én őszintén szólva ezen a terheléses témán eléggé kivagyok. Először is nem tudom elképzelni, hogy létezik olyan ember, akinek a szervezete ezt a brutális mennyiségű, ráadásul hajnalban megivott (ilyenkor a legrosszabb a szervezet inzulinérzékenysége, ilyenkor kellene a leginkább kerülni a gyorsan felszívódó szénhidrátokat) cukrot röhögve feldolgozza két óra alatt. Ez nekem olyan, mint a jeti meg a Loch Ness-i szörny. Még soha senkiről nem hallottam, aki találkozott volna ilyennel. Másodszor meg pont olyanokkal itatnak ennyi cukrot, akikről feltételezhető, hogy problémájuk van a glükóz lebontásával?? Komolyan, nem lehetne erre valamilyen másik vizsgálatot kitalálni?? Soha nem voltam igazán rosszul a terhelésektől, de nem is kellemes élmény. Ja és nekem soha nem is voltak igazán rosszak az inzulinértékeim. Kíváncsi vagyok, egy tényleg durva IR-esnél mennyire ütős élmény a terhelés...:P
Az első, korábban már nem olyan jó szívvel említett endokrinológusom - aki felcserélte az első két leletemet, és amiatt azt hitte, javult az állapotom - először a Meforal nevű gyógyszert írta fel nekem, előírta nekem a 160 grammos szénhidrátdiétát, a finomított szénhidrátok elhagyását és heti 3-4-szer mozgást.
A Meforallal volt a legkevesebb problémám. Sokaknál fordulnak elő rosszullétek, gyomorpanaszok, szédülés és hasonló problémák a hozzászokás időszakában, de nálam nem volt semmi ilyesmi. Jól bírtam. A kajával és a mozgással járó "kötelességek" viszont nagyon megviseltek, mert mindent tökéletesen akartam csinálni. Semmi örömöm nem volt akkoriban a mozgásban, csak kötelességből csináltam. Az evés ledegradálódott nálam az inzulinrezisztencia elleni küzdelem eszközévé, grammra kiszámoltam mindent, és nem volt fontos, hogy jókat egyek. Az egyik legemlékezetesebb mozzanata a diétámnak az volt, amikor lemértem a cseresznyét, hogy abból mennyit ehetek meg uzsonnára, aztán rájöttem, hogy az sem mindegy, hogy egy cseresznye súlyának kb. mekkora része a mag, amit ugye nem eszek meg, és rákerestem neten... Az 1/10-e, ha valakit érdekel... Ezen a dietetikus is kikészült, akihez akkoriban jártam, pedig én csak jól akartam csinálni mindent.
Több éven át tartó folyamat volt leállni azzal, hogy mindent tökéletesen akarjak csinálni. Megérteni, hogy nem attól leszek egészséges, és ami még fontosabb, nem attól leszek anya, ha minden előírást betű szerint betartok. Elfogadni, hogy többet használ, ha akkor és olyan mozgásformát csinálok, ami jólesik. Mostanában a zumba, a spinning és a futás (na jó, inkább kocogás :)) azok a mozgásformák, amikért lelkesedni tudok, hát ezeket csinálom (amikor éppen nem vagyok letiltva róla, és amikor éppen nem vagyok benyugtatózva :)). Most már nem eszem meg semmit, amit nem szeretek, csak azért, mert ez vagy az a kaja milyen jól beleillene a diétámba. Odafigyelek az evésre, de már az is fontos, hogy finomakat egyek. Rengeteg alapanyagot kipróbáltam már, és csak azokat használom, amikről tudom, hogy ezeket szeretem.
Miután a második inzulinterhelésem eredménye rosszabb lett, mint az első, és az első dokim még ezt is benézte, váltottam. Életem egyik legjobb döntése volt, mert ezzel megérkezett az életembe Breyer doki. Ő a Meforalt is lecserélte az Eucreasra. A 2011. év második fele már azzal telt, hogy szépen elkezdtem javulni, és biztosan tudhattam, hogy jó kezekben vagyok.
