Valószínűleg nem véletlen, hogy néhány éve egy olyan lánnyal ülök egy irodában a munkahelyemen, aki egy (az ő definíciója szerint) "becsúszott" kislány anyukája. A huszas évei elején érkezett a gyerek, még bőven egyetemre járt a kolléganőm. A kiscsaj iszonyú jófej, gyönyörű, kedves, értelmes. Ha most kopogtatna a kolléganőm életébe, valószínűleg a világ legboldogabb embere lenne. Így viszont - az elmondása szerint - kimaradtak dolgok az életéből, és persze, szereti a gyerekét, de érezhetően nagyon sokszor teher neki az anyaság. Ősztől tavaszig egész jól elvan, de május környékén menetrend szerint elkezdődik nála az az eszeveszett szervezéscunami, ami alapján kimatekozza, hogy a gyerek a nyári szünetben a lehető legkevesebb időt töltse vele, és az ő része a gyerek nyarából lehetőleg arra a logisztikára korlátozódjon, ameddig átszállítja a gyereket az egyik lepasszolási pontból a másikba.
Ma sikerült néhány órában végighallgatnom a szervezési körök utórezgéseit, és ettől eléggé eldurrant az agyam, olyan gondolatokkal, hogy "nem is tudja, milyen jó neki, és akkor tessék, a gyerek nevelheti fel saját magát." Aztán végiggondoltam. Nem, nem jó neki. Egyáltalán nem. Mesélte régebben, hogy ameddig az évfolyamtársai bulizni jártak, ő pelekázott és szoptatott. Nála már az első álláskeresésnek az volt a tétje, hogy el kell tartania a gyerekét is (apuka hamar kikerült a képből). Nem járt szórakozni, nem utazott. Nem mondom azt, hogy nem tudom megérteni ezeket a dolgokat (az persze más kérdés, hogy ha már úgy döntesz, hogy megtartasz egy gyereket, akkor végig kellene azért gondolni, hogy az mivel jár... Na mindegy.).
Nekem (Férjjel együtt is) nagyon nagy szabadságban teltek a huszas éveim. Mentünk, amerre gondoltuk, csináltuk, amihez kedvünk volt. Egyszer volt egy terhességi teszt-parám kb. 22 évesen, hát a mai napig emlékszem az egészre, és nem jó szívvel... (egyébként érdekes dolog kb. tíz év különbséggel átélni a "NE LEGYEN pozitív!!!" és a "LEGYEN pozitív" élménycsomagot...)
Én már régóta mondogatom, hogy a XXI. században ennek úgy kellene működnie, hogy elhatározzuk, hogy gyereket szeretnénk, bemegyünk egy gyerekboltba, megmondjuk, milyet szeretnénk, és kilenc hónap múlva érte megyünk.:) Oké, ez kis túlzás, de hogy az a rendszer, ami most van, nem jó, az elég nehezen megkérdőjelezhető. Nem tudom, melyik a nagyobb szívás, ha becsúszik, vagy ha nem jön, amikor szeretnéd. Mindkettő máshogy iszonyú nehéz.
Örülök neki, hogy egy szobában ülünk és tudjuk egymásról ezeket a dolgokat. Nekem kicsit árnyaltabb képem van így az anyaságról, és ki tudja, talán valamennyire a kolléganőm fejében is mocorog valami a kislányával kapcsolatban, látva, hogy ami neki az ölébe hullott (akár akarta, akár nem), az másnak milyen nehezen adatik meg. Miért ne?:)
Epilógus:
Az eddigi kedvenc beszélgetésem a kislánnyal a következő: elsős volt, és mesélte, hogy angolórán, ha nem vagy ügyes, a tanító néni sad face-eket osztogat a gyerekeknek.
Én: "Tényleg, és ha ügyes vagy, akkor kapsz egy happy face-t?"
A kiscsaj totálisan lesajnáló fejjel: "Smiley-t".
:)
